[fic14] ZeloHope számára || Hajnal után

Ajándékozott: ZeloHope

Angyalka (író): Minseo
Cím: Hajnal után

Fő karakter: J-Hope (+saját lányszereplő)

Műfaj: romantikus

Korhatár: korhatár nélkül

Egyéb figyelmeztetések: -

Leírás, ajánló: Testvér? Barát? Esetleg... szerelem? Nos, az utóbbi időben igazán nem tudtam eldönteni, de egy őszinte esti beszélgetés fényt derített mindenre.

Az ágy kicsi volt kettőnknek, de ez egyáltalán nem érdekelt. Fejemet Hopi mellkasán pihentettem, míg ő hajamat simogatta. Nyugalom és csend honolt az egész házban, csak a halk légzésünket lehetett hallani. 

Habár sokan furcsának gondolhatnák, hogy én egy fiúval feküdtem egy ágyban, aki történetesen életem legfontosabb embere volt, ez számunkra egyáltalán nem volt rendkívüli. Hopival iskola óta elválaszthatatlanok voltunk, ő mindig megvédett, ha valaki bántott és olyan volt nekem, mint egy testvér, később pedig ő vett gondjaiba, miután elvesztettem szüleimet. Rettenetes évek voltak azok, de mindig átsegített a nehézségeken és együtt vártuk a hajnalt, mikor is minden újra jóra fordult.

Szóval ennyit a mi különleges kapcsolatunkról, ami az utóbbi időkben megváltozni látszott. Egyre többször éreztük magunkat kínosan, ha csend állt be és már nem beszéltünk egymásnak a legféltettebb titkainkról. Talán felnőttünk? Rájöttünk, hogy ez nem volt normális? Egyikünknek sem volt még komoly - esetemben semmilyen - kapcsolata, ami a mi korunkban elég elkeserítő. Néha úgy éreztem, én tartottam vissza attól, hogy kibontakozzon és megnyíljon más emberek felé is, ami rettenetes bűntudatot keltett bennem. De mit tehettem volna, ha borzasztóan féltékeny voltam, mikor más lányokkal beszélgetett. Megrémültem, hiszen ez az érzés teljesen ismeretlen volt számomra egy évvel ezelőttig. Akkor tűnt úgy, hogy sikerül végre összeszednie valakit, de elrontottam neki. Volt, hogy nem beszéltünk emiatt, de persze gyorsan újra szent lett a béke.

Szóval ott feküdtünk, az eső mosta a kinti utcát, ezzel halk alapzajt keltve a szobában. 

- Mi vagyok én neked?- Hopi hangja hasított bele a csendbe, libabőrt küldve ezzel hátamra. Sosem váltott még ki belőlem ilyen heves reakciót. Kérdése megfogott, pár hónapja még rávágtam volna, hogy a bátyám, az apám és az egész családom egyben, de akkor... Az érzéseim teljesen kuszák voltak és egyáltalán nem értettem, miért kérdezte ezt. Nem volt egyértelmű neki?

Látva hezitálásomat, lassan elmosolyodott, amit nem tudtam mire vélni. 

- Mit mosolyogsz?- sandítottam rá, hiszen teljesen nem tudtam volna ránézni zavaromban. 

- Még sosem láttalak ennyire zavarban a közelemben. Mi történt? Baj van?- az elején még egy csibészes mosoly bújkált ajkain, ami a végére el is tűnt onnan, helyét átvették az aggódás ráncai homlokán. Nem tudtam, mit felelni. Zavart, hogy ő látta, amit még én sem és zavart, hogy előbb megfejtett, mint én magamat. 

- Nem tudom.- ez volt a legtöbb, amire képes voltam akkor. A bizonytalanság sűrű homálya beborította elmémet és nem tervezett elszállni onnan egy jó ideig. 

- Ugyan, te komolyan nem vetted észre, hogy mostanában hogy viselkedünk egymással? Miért van ez, mi lett más, mi romlott el?- a nyomasztó, kínos csend után végül kibukott belőle, ami a szívét nyomta. Erre a kérdésre igazán nem tudtam reagálni, hiszen... Persze, hogy észrevettem, hogy ne vettem volna észre? Annyira elkeserített a tudat, hogy többé már nem volt ugyanolyan a kapcsolatunk és nem volt egy házi lelkiterapeutám, akivel bármit megoszthattam volna, anélkül, hogy elítél. Szóval összességében örültem, hogy nem csak bemeséltem magamnak az egészet, de mégis utáltam magam, mert fogalmam sem volt, mi történhetett.

- De igen, persze, hogy észrevettem és... Fogalmam sincs, mi lehet a baj. Ha tudnám, már rég minden a régi lenne, de... Ahj, sajnálom.- hajtottam le a fejem és gondolataimba merültem... Ismét. Komolyan, elképzelni sem tudtam, hogyan tudnánk a helyzetet ennél is kínosabbá tenni. Régen soha nem voltak kínos beszélgetések. 

Hopi hosszas gondolkodás és hatásszünet után végre kinyögte, amit akart.

- Tudod, szerintem, mi kezdjük megkedvelni egymást.

- Ugyan, én eddig is imádtalak.- vágtam szavába.

- Te is tudod, hogy nem úgy értem. Aish, egyáltalán lehetséges, hogy egy icipicit is többet érzünk egymás iránt, mint barátság?- szavai késként hasítottak belém és őszintén szólva, az agyam nem tudta eldönteni, mit is érzett akkor. 

- Ezt most komolyan gondolod? Hoseok, nekem te mindig olyan voltál, mint a bátyám, el sem tudnálak képzelni csak barátként. De tudom, hogy nem erre gondoltál. Őszintén megmondva, az utóbbi időben nagyon  rosszul éreztem magam, ha egy lánnyal láttalak. Úgy éreztem, mintha elhanyagolnál, holott tudom, hogy ez lehetetlen, hiszen te szeretsz engem. Legalábbis remélem.- az utolsó mondatra kicsit lehalkítottam a hangom. Lehet, hogy kicsit többet láttam ebbe a kapcsolatba, mint ami benne volt. Nyilván nem várhattam el, hogy egész életébe csak is engem szeressen és óvjon, de istenem, milyen jó lenne.

- Már hogy hanyagolhatnálak el pont téged? Nem vetted észre, hogy egész életedben a legjobbat próbálom adni neked? Ne haragudj, hogy féltékennyé tettelek, de ez is azt mutatja, hogy többet érzel.- egyik kezével arcomra simított, ami nagyon jól esett, hiszen a szobában nem volt valami meleg, mondhatnám, eléggé fagyos volt a hangulat. Szívem ezerrel zakatolt, mintha jelet akart volna nekem adni. Valóban érezhetek szerelmet az iránt az ember iránt, aki életem felében az apám szerepét töltötte be? Nem bizarr ez egy kicsit?

Nem, ez teljesen rendben van. Kell végre valaki, akiről tudod, hogy szeret és te is szereted őt.

- Mi változna, ha többet éreznék? Te ugyanúgy viszonyulnál hozzám, nem igaz?- mondandóm után kicsit merésznek éreztem magam, hogy csak úgy szó szerint a szemébe mondtam, hogy... Szeretem? Talán ez még egy erős szó lett volna erre az érzésre, de határozottan kedveltem. Nagyon is kedveltem.

- Ugyan, mit gondolsz? Ennyi kérdés után pont én ne szeretnélek téged?- szavai hallatán a vér az arcomba szökött és máris nem éreztem a légkört olyan hidegnek. Szóval csak azért kérdezett rá nálam, hogy tudja, én is így érzek - e? Ő tényleg szerelmes lenne belém? Méltó vagyok én egyáltalán a szeretetre, hiszen mindenki, akit eddig szerettem, és aki szeretett, eltűnt mellőlem. Nem akarom, hogy ő is eltűnjön, nem akarom elveszíteni.

Kérdések milliói száguldoztak a fejemben, végül az összes megválaszolatlan maradt, ráadásul gondolataim el is kalandoztak szüleim felé.

- Nem akarlak téged is elveszíteni.- suttogtam, miközben szemeimből könnycseppek bukkantak elő és folytak le arcomon. Igyekeztem gyorsan letörölni őket, de nem maradtak rejtve.

- Miért veszítenél el? Mindig itt leszek melletted, bármi történjék.- Hopi, a távolságot megszüntetve, ölelt magához szorosan.

- Mindenkit elveszítettem, akit szerettem. Csak te maradtál nekem.- hangom elcsuklott, könnyeim pedig némán szántották végig arcomat.

- És itt is maradok. Ne aggódj, mindig vigyázni fogok rád. Szeretlek.- suttogta az utolsó szót. Szívem kihagyott pár ütemet, majd újra száguldozni kezdett mellkasomban. Úgy kinyögtem volna, hogy én is, de nem éreztem volna őszintének ezeket a szavakat. Még nem. 

- T-talán én is kedvellek... Egy kicsit.- mosolyodtam el és letöröltem könnyeimet. Kibújtam szoros öleléséből és szemébe néztem, ahol a fájdalom és a szeretet furcsa keveréke volt megtalálható. Végül szavak nélküli kommunikációnknak egy a homlokomra adott puszi vetett véget. 

Lassan visszatettem fejem Hopi mellkasára és halk, egyenletes szuszogására aludtam el.