[fic08] Sinori Kiri számára || A BTS karácsonyi tervei

Ajándékozott: Sinori Kiri

Angyalka (író): Yurani

Cím: A BTS karácsonyi tervei

Korhatár: 12+

Páros: VKook

Leírás: A BTS tagok éppen lelkileg felkészülnek a karácsonyi "szünetükre", amikor váratlan fordulatot vesz minden...

 - Annyira várom már, hogy együtt egyem a karácsonyi vacsorát a családommal! - áradoztam RapMonnak, aki nagyon sóhajtott.

- Engem nem is a családom érdekel a legjobban... hanem hogy végre megszabadulok tőletek két hétre.

- Igen ideje volt már a nyugalomnak... egészen nyár óta folyamatosan zaklattatok - csatlakozott Yoongi a társalgáshoz.

- Ugyan már srácok... nálam tökéletesebb társaságra senkinek nincs szüksége. - szólt bele Hope is.

- Ú, már szinte érzem az anyukám által készített fincsi-kimchi ízét a számban... - folytattam az ábrándozást a családi vacsorákról.

 - V... ugye tudod, hogy ez senkit sem érdekel? - kötött belém a szemtelen maknae. Szíven szúrt, hogy ilyen könnyedén megpróbálta összetörni az ábrándjaimat, de úgy tettem mintha nem fájt volna. Már nyújtottam volna a kezem, hogy jól megnyúzzam Kook arcán a bőrt bosszú képpen, de Namjoon közbe szólt.

- Ne kezdjétek már megint. Ezt a napot még bírjátok ki, holnap délután úgyis mind hazamehetünk. És Jeongguk, ne szemtelenkedj az idősebbekkel.

- De RapMoooon.... tudod jól hogy csak fizikailag idősebb. Szellemileg még óvodás szegény.

- Na jó Jungkook, elég most már tényleg megharaplak!! - és megint fájdalmat okoztam volna neki. De csak volna... mert Jimin közbe lépett.

- Hagyod békén az édes kis Kookiemat! - csapott a kezemre. - Ő szeretetet érdemel, nem bántalmazást! - mondta, azzal Kook felé fordult, és elkezdte simogatni a hátát.

- Milyen emberek vesznek körbe... - gondolkodott el Kook - A szobámban leszek, ha kellenék, de most inkább megyek innen. - indult el Jungkook a szoba felé, ami igazából az én szobám is, de ekkor belépett a menedzserünk.

- Sziasztok, srácok, az igazgató úr hívat titeket... - szólalt meg, ami hatására mindenki lassan elkezdett felállni a kanapékról.

- Gyertek már! - szólt ránk nyomatékosan RapMon, amit Jin hyung is helyeselt, és tekintetével ő is sürgetni kezdett.

Beértünk az irodába, de sajnos nem valami jó hírt közöltek velünk...

- Miii? Nem mehetünk haza KARÁCSONYKOR??? - kiáltottam el magam meglepettségemben.

- Sajnálom fiúk... - mondta az igazgató - de holnap indultok Tokyo-ba, hogy felvegyétek az új japán számotok klippjét. De ha minden jól alakul, 28-án visszajöhettek.

- De hát uram, a karácsony mégis csak a legfontosabb ünnep. Nem gondolja, hogy nem kéne akkorra tenni a forgatást? - próbálta védeni a karácsonyunkat Jin.

- KÉPZELD FIAM, MINDENHOGY ÁTGONDOLTUK, DE MÁR AZ EGÉSZ VILÁGNAK MEGÍGÉRTÜK, HOGY JANUÁR 8-ÁN KIJÖN A KLIPP. - üvöltötte az igazgató, majd egy köhintés után nyugottabbra vette a hangját - 29-étől egy másik cég bérli a forgatás helyszínét, amiért már kifizettünk rengeteg pénzt, így muszáj lesz most megcsinálni. De utána ugyanúgy lesz időtök hazamenni, csak nem karácsonykor. Na téma lezárva - vetett véget a magyarázkodásnak, és kiküldött minket.

Szörnyen éreztem magam. Én annyira, de annyira szerettem volna hazamenni, és az anyukámmal, az apukámmal meg a két kis tesómmal karácsonyozni. Megajándékozni őket, és látni a mosolyukat... és szintén nagyon szerettem volna megbeszélni a húgommal személyesen a Jungkookkal kapcsolatos dolgaimat. Hiszen vele mindent megbeszélek, így ő azt is tudja mit érzek Kook iránt... És nem akarom a bandával tölteni a karácsonyt, miközben érzem, hogy Jungkook megutált... nem tudom miért... talán rájött hogy... hogy... hogy szeretem?! És talán ezért viselkedik így velem? Nem értem... - ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és mikor elkezdett 1-2 könnycsepp lecsordulni az arcomon, inkább gyorsan berohantam a szobámba, és a fejemre húztam a takarót. Elkezdtem sírni... kissé túl hangosan is, de nem törődtem vele, kiakartam adni magamból a szomorúságot, amit amiatt éreztem, hogy Jungkook megutált... ha nem is tudta meg hogy szeretem, valami másért ilyen... akkor is! Biztos vagyok benne, hogy sosem szeretne engem úgy. Elvégre fiú vagyok! És ő is az. Biztosan megundorodna tőlem, ha megtudná... csak sírtam és sírtam az ágyba süppedve, amikor bejött a szobába ő... Megpróbáltam visszafojtani a sírást amennyire csak tudtam. Hallottam, ahogy odasétált az ágyamhoz, és megállt. Letérdelt elé, és a fülembe súgta a következőt.

- Figyelj V.... nagyon sajnálom, hogy nem mehetsz haza... De... de ne sírj! Én itt vagyok neked... meg a többiek is. Szóval ne szomorkodj... - ekkor elkezdett a szívem sebesebben verni... majd folytatta - és ha megbántottalak valamelyik poénommal, akkor azért kérlek, bocsáss meg! Tudod, hogy szeretlek! - itt kihagyott egy ütemet a szívem. Én éppen a fal felé fordulva feküdtem, ő meg a térdelő helyzetből újra felállt egy pillanatra, hogy aztán mögém feküdhessen. Odafeküdt, és izmos karjával hátulról átölelt, majd mit sem törődve a reakciómmal, lehunyta a szemét és elaludt. Ott feküdtem a karjai között. Ez volt életem addigi legcsodálatosabb pillanata...

-VÉGE-